Az ima legfőbb módja a csend
A csend Isten anyanyelve. Keresztes Szent János írja: Az Atya öröktől fogva egyetlen szót mondott ki, csendben mondta ki, és mi csendben halljuk meg.
Ezért mi egyet tehetünk, hogy befogadóképességünket növeljük. A létra fokait építgetjük, de a létra bennünk van. Megtanulunk várakozni. Figyelni. Észre venni Isten finom mozdulatait. Ezt csak azon az úton tehetjük, ha mi kisebbedünk, és egyre nő a tér az Ő számára. A mi szavaink kevesbednek, és akkor Isten szavai erősödnek.
Fel kell ismernünk, hogy a szó köztes állomás, nem adja a kommunikáció, a jelenlét, az élet teljességét.
Befogadhatatlan szavak özönében élünk. Nincs terük, mert nincs csend. A csend ideje teszi befogadhatóvá az üzenetet. Itt arról van szó, hogy engedjük a szelídítését.
Jézus csendje nem hiány. Az elengedés a csend igazi üzenete. Nem zajhiány, hanem az a belső állapot, egyfajta erőtér, amiben jó élni.
Engedhetjük, hogy egyszerűen lemálljanak rólunk azok a szavak, amikkel annyit sebeztünk, és annyi bajt okoztunk, csak Krisztus és mi vagyunk jelen, önzetlenül, magunk.
A csendhez szorosan tartozik az idő. Nincs csend elidőzés nélkül. Hiába vagyok egy pillanatig csendben, attól semmi nem történik. A csendben maradás elidőzéssel együtt alakít át. Folytonos tapasztalatunk, hogy ha hosszasabban csendesen vagyunk, akkor furcsa is kilépni a világba, mert valami belső folyamat felerősödik, amit kint nem tudunk igazán megélni. Most arra hívunk Titeket, hogy időzzünk el a csendben, adjunk egyre nagyobb teret ennek.
Imádság egy szent szóval
Érdemes kiválasztanunk ki egy szót, ami kifejezi Isten jelenlétét számunkra és bennünk. Lehet béke, Isten, Abba, szív, szeretet, bármi. Ez a szó olyan, mint egy bot, vagy mint egy fókuszáló szemüveg. Amikor a szétszóródás irányában hatnak bennünk az erők, akkor visszatérünk ehhez a szóhoz. Ezt nem kell feltétlen kimondani. Ez olyan, mint egy köszönés, vagy egy jelenlét jelzése. Itt vagyok.
Érzékszerveinket megpróbáljuk visszafogni, és befele figyelünk.
A folyamat lényege, hogy odaadom magam, az időmet, a szavaimat, egyszerűvé válok, elérhetővé az Isten számára. Várakozom. Akkor összekapcsolódik lelkünk a Lélek cselekedetével. A Szentlélek pedig reagál a mi nyitottságunkra, megtisztít és vigasztal.
A lényeg a szándék. Itt vagyok, neked szeretnék jelen lenni. Várakozom. Nyitott vagyok. Mindent úgy fogadok el, ahogy van.
Az elfogadás szándéka a legfontosabb. Mert lehet, hogy lelki fájdalmak jönnek elő. Lehet, hogy ez Isten fájdalmas kése, mert lehet, hogy ezt akarja. De ezt is megfigyelem. Vizsgálom, hogy lefele húz, felfele, és engedem, hogy Isten és csakis Isten munkálkodjon.
Egyetlen igazi akadálya van az imának, ami tényleg be tudja zár ki a kapcsolódás ajtaját, ez az öngyűlölet. Ezt gyógyítani kell, különben nem tudunk imádkozni.
Folyamatosan Istenhez térhetünk, és a mi kapcsolódó szavunk, a szent szó vezet őhozzá, aki átvezet minket az öngyűlöletből az elfogadásba. Képessé tesz arra, hogy letegyünk önvádunkat, és kimondjuk: megbocsátható, elengedhető még ez is. És ezzel a mondattal megint visszavezethetjük BENSŐNKET A SZENT SZÓHOZ, AMELY AZ Istenhez vezető botunk.
Aki vizuális beállítódású, az el is képzelhet egy képet: pl. Isten átölel.
Ritmikus imádság
Ősi imamód az, amikor egy rövid imát ismételgetve imádkoznak az emberek. A mantrázás szó egyfajta gúnyneve ezeknek. Unos úntalan ugyanazt mondani, ez a köznyelvben negatív előjelű. Ugyanakkor az életünk tele van ismétlésekkel. Mindenkinek vannak olyan szavai, amelyeket sokszor ismétel, néha ezt észre sem vesszük. Az én ilyen szavam a fantasztikus. Valami miatt sokszor kicsúszik a számon. Meg aztán azt jegyezzük meg hosszú távon, amit sokszor kimondunk. Közismert, hogy gyerekek számára milyen fontos, amikor ugyanazt a mesét ezerszer elolvassuk. Az ismétlés szerves része az életünknek, és fontos eszköz. A Bibliában is találkozunk ezzel. Ünnepeken mindig szó szerint ugyanazt, ugyanúgy mondták. Ilyenkor nem szélességében terjed az ismeretünk, hanem valami, amit kimondunk, egyre mélyebbé válik. Elidőzésre, mélyülésre tanít ez az imamód.
A Jézus ima: Uram, Jézus könyörülj rajtam! Ezt azután bővítették, de ez minden ima forrása. Mert Jézus nevében imádkozunk, és ennek az imának az, hogy Jézus neve alá szervezem az egész életemet. Amikor ezt ismétlem, nem mantrázok, hanem újra és újra előhívom készségemet Jézus számára.
Életünkben a legjellemzőbb ritmikus működés a szívdobbanás és a légzés. Ezek adják életünk ritmusát. A szívemet hallgathatom. A lélegzésemet végig is gondolhatom. Ez az a ritmus, amit szabályozni tudok, de csak egy bizonyos mértékig. Pont olyan, mint az ima. Valójában Isten működik bennem, de egy bizonyos mértékig én adok neki teret. Én szívom be az oxigént, ami életet ad, és én engedem ki azt, amire nincs szükségem, ami elhazsnálódott. Elengedek, elfogadok. Ez az ima ritmusa is. Kapcsolódom Jézushoz, ahhoz, aki belém adta az Élet leheletét, és elengedem mindazt, ami elválaszt tőle.
Rohanó életünkben néha kifulladunk. Van, amikor elfogy a levegőm. Két elintézni való között néha azt érezzük, valami elnyom minket. De ebben az imában kinyitjuk a tüdőnket, és ahhoz fordulunk, aki az Élet Lehelete. Kifújhatjuk magunkat!
Ritkán járunk a légzésünk ritmusára. Sőt, gyakran épp az ellenkezője történik, a lélegzetünkhöz alkalmazkodik a tempónk: ha gyorsan megyek, a lélegzetem szaggatott lesz, ha pedig lassabban, akkor nyugodtabb. Érdemes megfigyelnünk, mikor fogy el a levegő!
Hogy időt éljünk meg, amit Istennel töltünk, határozzuk el, hogy békésen lélegzünk! Tudatosítom magamban a levegővétel életadó ritmusát! Kérem, hogy tágítsa befogadókészségemet! Megnyitom a tüdőmet is, magamat is: Lakjon Ő bennem!
Amint igazán jelen vagyok, elkezdek sétálni, és a bennem levő levegő mozgására igazítom lépteimet. Ha elkaptam a ritmust, akkor kérhetem Isten kegyelmét. Érzékelem azt, ahogyan ránehezedek a fölre, ahogy a levegő utat tör magának, ahogy izmaim megfeszülnek és elengednek. A lélegzés ritmusára mondhatom az imát. Lassan haladok előre az imában. Hagyom, hogy az Úr beszéljen, hasson rám.