Kegylelk
A katolikusok úgy mondják – lelkiség, mi úgy mondjuk – kegyesség. De ugyanarról a vágyról van szó. Mintha elszáradt volna hitgyakorlatunk. Őrizzük istentiszteleti szokásainkat, nagy áron fenntartjuk a rendet, gondolkodunk hitünkről, szépen mennek az istentiszteletek, de vajon hol ég a szívünk? Miben találjuk meg lelkünk szépségét, azt az emelkedettséget, amikor hitünk és szívünk vágya egy és ugyanaz.
Erről beszélgettünk Sárospatakon az elmúlt hétvégén egy konferencia keretében. Meg kell kérdeznünk magunktól: Vajon miféle húzó erő az, amely állandóan a praktikus, jól átlátható dolgok intézése felé irányítja minden egyházi tevékenységünket? Vajon miért tevékenykedünk földi sürgéssel-forgással örökké, ahelyett, hogy ugyanennyi erővel a lelkünket tennénk egyre készebbé Isten számára?
Az a benyomásom, hogy a mai időben, a jelenidejűségben, ott ahol épp vagyunk nagyon nehéz megélni a hitünket. Valami mély elvágyódás van bennünk. Mintha minden, ami szép kiszüremkedne a jelenből. A ma, az itt és most és a hitünk sehogyan sem férnek össze. El kell mennünk Nepálba, vagy vissza kell húzódnunk Bach korába vagy valamelyik középkori szent cellájába, hogy a spiritualitást megéljük. Mintha az idővel lenne a legnagyobb bajunk a mélyben.
Liturgikai kutatásom során azt tapasztaltam, hogy azok a lelkészek, akik érzékenyek az istentisztelet szépségére, igyekeznek archaikusan beszélni. Mivel a liturgiának nagyon kevés hely maradt istentiszteletünkben, szegény lelkész hol fejezze ki az emelkedettséget? Ezért azt a kicsit suta megoldást választják öntudatlanul, hogy régies, ráadásul barokkos szavakat használnak. Így jelenik meg valami abból a kicsent liturgiából, amit elhagytunk valahol 100-150 éve. Az idő a protestantizmus nagy nyűge.
A reneszánsz idejében jött el az a korszak, amely jelentősen átalakította az időfelfogásunkat. Most már nem funkciójában, hanem számszerűségében számolunk az idővel. A protestantizmus sok mindenben nem örökítette tovább ezt a hagyományt, de éppen az időfelfogásban igen. A földi feladatok elvégzését összekötötték az örökkévalóságban megkapható nyereséggel. Canterbury mesékben már ezt olvassuk: „Érzékekkel és nem könyvből tudta azt, hogy megvirradt, hát jól kukorított, s olyan pontos, nem érhet föl vele óra, de még a klastrom tornya se.” Ez azt jelenti, hogy már ekkor, a 14. században az óra szerkezete volt a mérvadó eszköz, amely a kakast is felülírja, nemhogy az emberi érzéket. Aztán ugyanebben az Angliában sorban olvashatjuk a protestáns szerzőket, akik a pénzt és az időt fogalmilag összekötötték: ahogyan a számlálható pénz fogy, úgy telik el a mi időnk is. Nem soroljuk a történetet egészen John Wesley-ig, aki szintén hangsúlyozza az idővel való takarékosság fontosságát. Egy gyárigazgató 1830-ban ezt írja: „Amikor szombat este behívom munkásaimat, hogy kifizessem bérüket, gyakran eszembe jut az elszámolásnak egy nagyobb és jelentősebb napja.” Egyfajta pszeudo idő fogalom alakult ki, amelyben most is élünk. Mintha nem is mi élnénk, hanem egy színpadon történnének velünk a dolgok. Nem a mienk az idő, hanem kölcsön kaptuk, és darabra el kell vele számolnunk. Ráadásul mivel az idődarabok sokasága egy homogén massza, egy egyenesre felragasztott kis centiméterek halmaza, ezért mi is ugyanilyen massza vagyunk. Homogén adatok halmaza. Egy kronológiai sor. Egy előregyártott nekrológ.
Ez az időszemlélet az, ami eleve kilúgozza lelkünket, és bezárja azt a kaput, amelyen akár az egyházba is bejöhetne a spiritualitás, a lelkiség, a kegyesség, nevezzük akárhogyan. Pedig az a hely és tér, amikor Istennel találkozunk, az istentisztelet nem lehet más, mint egy idősziget. Egy olyan hely, ahol nem vágjuk a képzelt időszalag centijeit, hanem a mennyei időtlenségbe kerülünk. Sajnos azonban sokszor ez az átváltás nem történik meg, mert az éppen véletlenül összegyűlt közösség egyfajta ad hoc megvalósulásban értelmezi magát. Most éppen ez történik, véletlenül…
Az istentisztelet azonban csak akkor nevezheti magát istentiszteletnek, ha valami módon képes arra, hogy kilépjen ebből az időből. Kiléphet a múltba – ezt általában még csak-csak megérthetjük. De ez nagyon kevés. Ebbe az irányba felbillen az egyensúly. Ki kell lépnünk a valós jelenbe is. Ennek útja az utánzás. A rítus mindig valamifajta újraélése, mában való megvalósítása annak, ami mindig is megtörtént. Odarobban valami az életünkbe, ami volt, de ami ma is elkapható. A szimbólum neve is ezt jelenti, odadobnak valamit a kezembe a múltból, azzal itt és most kell valamit kezdenem.
Gyökössy Endre írta a liturgiai reform ügyében 1968-ban: „Álomgyűjteményemben egyetlen álom se tartalmazott pl. ilyesmit: bementem egy kis fehérfalu templomba és ott a lelkész arról prédikált, azt fejtegette stb. A református emberek un. nagy álmai annál inkább telítve vannak ezzel szemben egyetemes és örök szimbólumokkal: pl. óriási dómban vagyok … végtelen a csönd…gyertyák égnek elolthatatlan tűz … halk, távoli zene … C.G. Jung egyik művében azt állítja, hogy 400 év túl rövid idő ahhoz, hogy a reformáció az emberi psyché legmélyebb rétegeit elérje, hiszen ez a „réteg” tulajdonképpen egyidős az emberiséggel.”
Ha szívünk legmélyebb szomjúságát szeretnénk Isten italával megelégíteni, akkor egy kicsit meg kell állítanunk az időt.